Astana és megérkezés Pavlodarba

Úgy érzem, olyan egyedi élményben van itt részem Kazahsztánban, hogy le kell írnom az élményeimet részletesen, több blogbejegyzésben. Tanítani jöttem ide az egyetemre, egy észak-keleti távoli városkába Pavlodarba (az orosz határhoz közel: a legközelebbi orosz nagyváros Novoszibirszk!). Egy érdekes világba csöppentem. 

Már az idefelé út is érdekes volt, sőt kezdhetném az előkészületekkel, a lassú ügyintézés izgalmas történetével (pár nappal a végleges indulás előtt kaptam meg a repülőjegyemet csupán a pontos időpontokkal), azzal, mennyire nem tudtam felkészülni az utazásra, de ennyire részletekbe nem megyek bele inkább. Tehát jöjjön az utazás és megérkezés története. 

Frankfurton át repültem. Az Air Astana élménye - utólag úgy érzem - mintegy elővételezte a kazahsztáni tapasztalatokat. Érdekes egyvelege volt a modernnek (a modern luxusnak) és a rozogának, a rendnek és a lazaságnak. Egyrészt a repülőgépen kaptunk egy kis tisztálködó szettet fogkefécskével :), párnákat és takarókat, az étel pedig bőséges volt és nagyon finom, lehetett többféle zenecsatornát hallgatni, és egy filmet vetítettek a közös képernyőn. Másrészt a gép láthatóan régi volt, a fel és leszálláskor a karosszéria (vagy hogy hívják ezt a repülőgép esetében) olyan tartós, hangos, zúgó-rezgő hangot adott ki, hogy az ijesztő volt. A székem karfája lefegett, és néha kipattant a helyéről. Szorongató érzést keltett az is, hogy a fedélzeti magazin hátulján fel voltak sorolva nagyon szigorúan az elfogadhatalan viselkedésformák. A felsorolásban egymás mellett szerepelt a mobiltelefon használata és a gép elleni terrortámadás, az utasokat zavaró bármilyen magatartással, s ezekre vonatkozóan együttesen fenyegették meg az utast a legsúlyosabb büntetésekkel. Ehhez képest, még soha nem láttam más gépen, hogy utas a felszállás előtt közvetlenül a kifutópályafelé gyorsan haladó gépen simán ordítva telefonált (merthogy zúgott a gép rendesen, mint írtam), s erre a légikísérő csak kedvesen figyelmeztette, hogy már ezt talán nem kellene most. Egyébként ez volt a legjellegzetesebb: mindenki nagyon kedves volt. A légikísérők és a mellettem utazó helyi lakos is, aki elmondta, hogy jutok be a városba, és még a telefonszámát is megadta, ha bármire szükségem lenne. A légiutaskísérőkre nézve a régi szovjet idők jutottak eszembe, kicsit a Malév is, és valahogy otthonosan éreztem magam hirtelen, amolyan gyerekkori otthonosságérzéssel. "Szerintem, én itt jól fogom magam érezni!" - ezzel az optimista gondolattal repültem Astana felé. 

Az asztanai reptér

Astana igazából nem nagy város, nagyon kicsi reptérrel. Mivel volt szinte egy teljes napom, ezért úgy döntöttem bemegyek a városba. Azt rögtön láttam, hogy itt angolul senki nem tud. A csomagmegörzőben, az információs pultnál, a büfében mindenki csak oroszul tudott (na jó, az infópultnál adtak valakit telefonon, aki elmondta angolul, hol van a buszmegálló, és hogy tudok jegyet venni rá). A belváros 15-20 percnyire van a reptértől, és helyi járat visz oda, mindössze 60 tengéért (ami olyan 100 forint), úgyhogy megérte bemenni a városba (nehogy valaki taxit fogjon 3000 tengéért!). Már csak az élményért is: a busz olyan mint nálunk 40 éve; a jegyet a buszon lehet megvenni a jegyet adó nénitől, aki egy körbecsavart szalagról tépi le a következő papírdarabkát, és szervezgeti hova üljenek az utasok, ki adja át kinek a helyét. A belvárosba érkezés elég egyértelműen felismerhető. A reptérhez közel lepukkant házak páremeletes társasházak állnak, bent a belváros csillogása ezzel szemben nagy kontrasztot ad. 

Asztana (no, most így magyarosan írtam) belvárosa (pontosabban újvárosa, mert mint megtudtam az eredeti központban még mindig a régi falusi jellegű házak vannak), építészetileg kétségtelenül érdekes, jól megtervezett. Volt egyfajta Dubai feelingem azért (ami nálam nem igazán pozitív): ízléses, szép, arányosan felhúzott és érdekes, színes épületegyüttes a belváros, de van benne valami antipatikusan magamutogató és grandiózus. A színek tetszettek. A kék különösen, ami itt is jellemző Pavlodárban az új épületeken. A formák is magukkal ragadóak, fantáziadúsak. 

Asztanai utcakép

A repülőgépen a segítőkész utas két látnivalót ajánlott különösen, ami két bevásárlóközpont volt (ez nekem persze elég különösnek tűnt, de aztán a várost látva értettem kb. miért). Az egyiket hatalmas áttetsző kúptető fedi be, van egy vidámparki szabadesés torony a közepén, tele drága üzletekkel, sokféle kajáldával, és felső szintjén van egy uszodája, ami homokos tengerpart mintára van kialakítva. Előtte videó ment az ott rendeztt White Partyról. Ezt látva azt gondoltam, nagyon is Európában vagyok. A plázák food courtjában azt láttam, hogy a helyi ételeket adó kajáldákat kedvelték jobban az emberek, és én is azt kóstoltam meg (megtanulva máris mi oroszul a csirke), és nem a Burger Kinget. Máris fölfigyeltem arra, ami jellemző mindenhol, itt Pavlodarban is: hogy rengeteg biztonsági őr van. Ez bennem furcsa érzéseket kelt, ellenőrizve, felügyelve érzem magam, miközben el tudom képzelni, hogy a helyiek számára az őrök jelenléte egyfajta biztonságot jelent. Bennem a rendőrállam képét idézi fel a sok őr, akik ráadásul a nálunk inkább katonákhoz vagy rendőrökéhez hasonló szürkés egyenruhában vannak. A biztonság és ellenőrzés konkrét megnyilvánulását is megtapasztalhattam. Az elnöki palota környékén sétáltam. A palota elvileg valami kulturális központ, gyakorlatilag egy óriási épület, amit hatalmas elkerített park vesz körül. Ráadásul az elnöki palotához két hatalmas négy sávos út vezet, ami a kert bejáratába torkollik, ami pedig be van zárva. Ez azt jelenti, hogy az autók nem közelíthetik meg ezt a kaput, tehát van egy négy sávos út, egy hatalmas házfal diadalíve alatt (mint nálunk a Madách téri épület csak fehérben), ami tök üres, és a bezárt kerítésbe ütközik. Elég bizarr, és bennem alapvetően a Ceausescu-féle Bukarestet idézte fel, nem tehetek róla (ha nem is láttam még élőben). 

A négysávos út a kapuhoz

Az ominózus elnöki palota

No, szóval az elnöki palota kerítése mellett van egy szép sétány padokkal, fákkal, és egy nagy folyószerű veszi körül félkörben a palotát, ahol ez a sétány megy. Én naív turistaként ugyan láttam, hogy itt a madár se jár (de ez mondjuk kb. az újváros egészére igaz volt), de azt gondoltam, hogy sétálgatok egyet arra. Az feltűnt, hogy rengeteg rendőr állt és járkált mindenfelé, de hát gondoltam, ez a dolguk, ez az elnöki palota. Aztán az egyik megszólított, én kedvesen rámosolyogtam, és mondtam, hogy nem értem mit mond (azt hittem, kérdezte, hogy keresek-e valamit), és mentem tovább. Ő azonban megszólított, és nagy nehezen elmondta, hogy adjak neki dokumentet. Aztán elkérte a táskám, és meg kellett neki minden szögletét mutogatnom. Lassan szembesültem vele, hogy itt komoly ellenőrzésnek vagyok kitéve, és valami gyanús személynek néznek, aki ki tudja mire készül az elnöki palota környékén. A rendőr elővetette a vitaminjaimat, megkérdezte mik azok, gyanúsan vizsgálgatta őket (gondolom droggyanúsak voltak, vagy nem tudom). Közben megérkezett egy kollégája is. Próbálta kérdezni, hogy mit csinálok itt, én meg minden régi orosz tudásomat elővéve próbáltam elmondani, hogy csak egy ártatlan egyetemi oktató vagyok Magyarországról. Megkérdezte, hol van Magyarország, Amerikában? Meg megkérdezte, hogy van-e feleségem, netán gyerekem. Csodálkozott, amikor mondtam, hogy nincs, majd a rendőrtársával röhögcséltek az útlevelemben lévő magyar szövegen, és valamiféle halandzsával próbálták utánozni. Bizarr helyzet volt az egész. Aztán elengedtek, és azt mondták, hogy sétálhatok itt, de nem a fönti sétányon a kerítéshez közel, hanem lentebb a folyóparti részen. De akkor én már nem akartam annyira sétálni, hanem inkább messzire távolodtam mielőbb a jól védett elnöki palotától, hogy ne találkozzak újabb szigorú és vicces rendőrökkel. Büszke voltam magamra, mert az elnöki palota közeléből rájöttem, hogy jutok el egy másik buszjárattal a repülőtérre, anélkül, hogy vissza kellett volna mennem a messzi megállóhoz, ahol eredetileg leszálltam befelé jövet. Egyébként a 10-es és 12-es busz jó, ha netán valaki mostanában arra járna. :) 

A repülőtéren épp elkaptam az odaérkező Belorusz elnök gépét (este láttam a kazah híradóban, hogy ő jött): nagy rendőri készülség volt, piros szőnyeg, és minden, ami kell. Különösen a tányérsapkás rendőrök vagy katonák ragadtak meg, és keltettek bennem nosztalgikus érzéseket. :) A repülőgépünk ugyanúgy szinte teljesen üres volt, mint a Frankfurt - Asztana járat, sőt még inkább: az első pár sort töltöttük föl, de ez nem mindig van így. A kollégám teli géppel jött mindkét vonalon. Rövid repülés után egy szép kört leírva érkeztünk meg Pavlodár repterére, ahol az igazi, autentikus, hatalmas, végtelen kazah sztyeppe fogadott. Nagyon tetszett. Ha hinnék az ilyesmiben, akkor azt mondanám, hogy azért ragadott meg annyira, mert az őseim vére ideköt, ők is valami ilyesmit élhettek meg sokáig... :) 

Sztyeppe a belorusz géppel

A repülőre szállva felfedeztem, hogy az előttem beszálló utasnak magyar útlevele van, s mivel tudtam, hogy többen jövünk ide az ELTE-ről, rögtön rájöttem, hogy ő is oktató kolléga. Beszélgettünk valamennyit, de aztán a reptéren szét is váltak az útjaink. A megérkezésünkkor egy mosolygós nő fogadott minket, vagyis a kollégát, aki nem beszélt angolul egy szót sem, és oroszul próbálta magyarázni, hogy akkor most a kollégának vele kell mennie, de rólam nem tud. Aztán egyszer csak megszólított egy fiatal srác angolul, és kérdezte, hogy professzor vagyok-e Budapestről, majd bemutatott két férfit, akikről kiderült, hogy a tanszékvezető és az egyik tanár voltak a tanszékről, ahol tanítani fogok (ekkor derült ki számomra, hogy az újságírás (Zsurnalisztika) tanszéken fogok oktatni. A másik magyar kolléga el is tűnt, és mint megtudtam, az oroszul nem tudó hölgy elvitte a lakásba, következő reggel bement az egyetemre, megtalálta a termét, és megtartotta az első óráját. Mikor a következő nap találkoztam vele dél körül, még nem is evett... Nekem határozottan jobb dolgom volt. A tanszékvezető jött elém egy másik tanárral, és még tolmácsom is volt. A fiatal diák, Nurtas, jól beszélt angolul. Mint kiderült az USA-ban tanult fél évig, és nagyon kommunikatív is volt, rögtön mesélt az egyetemről, kérdezett rólam. Én igyekeztem megtudni végre, hogy pontosan kiket is fogok tanítani, de még mindig nem kaptam választ. Annyit megtudtam, hogy újságírás-tanulók, de Nurtas kijelentése, hogy "reméljük sikerül majd minél több érdeklődő diákot összegyűjteni", nem hangzott jól. Az is elég világos lett, hogy a hallgatók nagy része nem tud angolul, úgyhogy fordítással fog majd menni a tanítás. 

A városba érve láttam, hogy egy "Miskolc-szerű" szürke, leginkább panalekből és széles utakból álló város Pavlodar. Azt hittem, valami hotelben, vagy apartmanokban leszünk elszállásolva, de tévedtem. Elég ijesztő volt, ahogy megérkeztünk egy sáras földútra kanyarodva egy számomra abszolút lepukkantnak tűnő házhoz, és gyorsan kiderült számomra, hogy az egyetem a város különböző pontjain foglalt szállást normál lakásokban az ideérkező tanároknak. A társasházba belépve mégjobban megijedtem: büdös volt, a lépcsőház lerobbant és koszos. Nálunk a legslumosabb részeken lehet még ilyeneket látni, de mint később láttam, itt ez a standard (társasházilag). Ahogy felfelé haladtunk a lakás felé, egyre ijesztőbb lett a dolog. A lakáshoz egy sötét, villany nélküli folyosó vezetett, ráadásul az ajtók mind sötét fémajtók voltak a házban (az enyém is)... az egésztől Tarkovszkij Stalkerjében éreztem magam. Ahogy kinyílt az ajtó, már a szívem a torkomban dobogott, a kontraszt azonban nagyon erős volt. A lepukkant folyosó és fémajtó mögött egy elsőre luxuslakásnak kinéző hely fogadott. Hatalmas, két hálószobás, majd 100 négyzetméteres lakás, 3 tévével, egy óriási külön konyhával. Soha életemben nem éltem ekkora helyen! :) Ráadásul volt egy jakuzzi és egy szauna is a lakásban :) Megkérdeztem, hogy én leszek-e itt egyedül? Rájöttem, hogy nem az lesz, mint amire számítottam: valami közös appartmanház-szerűség, ahol többen lakunk, vagy hotel, hanem egy önálló lakás, ahol nekem kell főzni, mosni, takarítani, tehát élni 20 napig önállóan, egyedül. Ez részben tetszett, részben nem... A fogadóim megkérdezték, hogy elvigyenek-e vásárolni, de mondtam, hogy sok kaját hoztam otthonról, úgyhogy ott hagytak azzal, hogy holnap 10-kor értem jönnek, és megyünk az egyetemre. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem mindenki volt ilyen szerencsés lakásügyileg. Egy másik kollégám egy egérszagú lyukat kapott, ahonnan el is jött rögtön, és nálam héderezett, míg ki nem harcolt egy másik, jobb helyet. És azt is rögtön meg kell említenem, hogy a nagyságán kívül azért az én lakásom se volt olyan luxus. A szaunában az elektromos kályha megrázott, mikor próbáltam beindítani, úgyhogy nem bántottam többet, a jakuzzis zuhanyzó nem működött (egy ideig kétségbeesetten azt hittem még melegvíz sincs, de aztán rájöttem, hogy az ellenkező irányba kell működtetni a melegvizet :)!), fűtés nem volt, miközben kint éjjel már mínuszok voltak itt (aztán pár nap múlva bekapcsolták, de nem ment jól, mert még légteleníteni kellett a radiátorokat, de végül lett jó fűtés, igaz a régi vasradiátorokon nem lehet állítani a hőfokot), és internet sincs. Ez utóbbi különösen kellemetlen volt az első napokban. Aztán kaptam egy USB stickes mobil internetet. Persze egy nappal később, mint ígérték (ahogy a fűtés is egy nappal később lett bekapcsolva), de ez itt valahogy így működik, egy idő után rá kellett jönnöm. Senki nem siet semmivel, sehová... Ennek megvannak a pozitív oldalai is. 

A hatalmas lakás

A környék

Az erkély

A "tarkovszkiji" folyosó

Az internet külön kálvária volt. Megkaptam a sticket, de nem tudtam, hogy kell aktiválni. A kis társalgási szótárammal próbálkoztam felderíteni, mi van ráírva oroszul a stick papírjaira, aztán hamar rájöttem, hogy nincs pénz a modemen, és ezért nem működik. A következő nap segítséget kértem az egyetemen, és végre feltöltöttem a SIM-kártyát. Egy nap után azonban este egyszer csak lemerült a netem (nagyon örültem neki, mondanom sem kell), pedig nem használtam több gigabájtot, mint ami rá volt írva (elvileg 5 gigabájtot lehet venni 2000 tengéért /1 tenge 1,4 forint/). Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy mi a baj. A SIM kártyával feltöltve sima telefonként működött, és a sajátos internetszolgáltatás nem volt aktiválva rajta, így olyan volt, mintha kártyás telefonnal használtam volna netet. Végre mire erre rájöttem, mit is kellene csinálni, megkértem Nurtast (akivel addigra már jól összebarátkoztunk), hogy menjünk el egy Tele2 központba (ilyen márkájú a mobilnet), és aktiváltassuk az internetcsomagot. Ez összejött, úgyhogy most van netem, de mivel mobilnet, és a térerő a lakásban változó, hát néha van, néha nincs. Elég bosszantó, ahogy újra és újra elmegy... De legalább van valamennyi. Az egész helyzet meg alapvetően jól beleilleszkedik abba az érzésbe, hogy itt visszamentem az időben. Az internet tekintetében persze ez nem olyan régi idő, de sok más tekintetben tényleg időutazásnak élem meg az itteni létet, és ez érdekes inkább mint bosszantó... :)

Amire gyorsan, már az első nap rájöttem, hogy itt nagyon nagy szükség lesz az orosztudásom felelvenítésére (s a kis társalgási zsebkönyv nem sokat ér), és amint lett netem, le is töltöttem pár orosz cuccot, könyvet, szótárat stb. Már a telefonomon is van orosz billentyű és orosz szótár applikáció. És elég sokminden vissza is tért a sok éves orosz"tanulás" éveiből. (A tanulás tényleg idézőjelben értendő. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akinek még kötelező volt... nemigen tanultuk, de azért ragadt rám az órákon valami :)!) Most gondoltam bele, hogy negyedikes koromtól tanultam, ami azt jelenti, hogy 9 éven át... Hát utólag azt hiszem, sajnálom, hogy nem tanultam meg... :), de majd most! :D

A másik dolog, amit szintén az első nap megtapasztaltam, hogy az emberek nagyon segítőkészek. Nurtas el is mondta, hogy a vendég náluk olyan mint a király, és ezt meg is mutatta. Megadták ő is és a tanár kolléga is a számukat rögtön, és este később fel is hívott Nurtas, hogy mi újság, minden rendben van-e... A vendégszeretetet és segítőkészséget még nagyon sokszor megtapasztalhattam. 

Hú, hát ez még csak a megérkezés, és már ennyit írtam róla. Pedig ez még csak a kezdet... :)

De folytatása következik. És képek majd lesznek még bőséggel! :)