Az első napok Pavlodarban

A megérkezésem utáni második reggel jöttek is értem autóval, hogy bevigyenek az egyetemre. A tegnapi tanár kolléga és egy lány, aki a tolmácsom lesz, amint mondták (de végül nem így lett). Én meglepődtem, hogy autóval jöttek, és megkérdeztem, hogyan fogok majd egyedül bejutni az egyetemre. A tolmács lány azt mondta, hogy majd mindig értem jönnek autóval. Erre én megjegyeztem, hogy szerintem én egyedül is odatalálnék, ha megismerném az utat, de erre ő azt mondta, hogy az nagyon nagy udvariatlanság lenne a részükről, ha hagynák, hogy én mint vendég egyedül kószáljak el az egyetemre. Ez a dolog nekem azért annyira nem tetszett, mert szeretek független lenni, és nemigen akartam az egyetem és a lakás között a kollégák autóira hagyatkozva élni. Meg akartam ismerni a várost egyedül. Kiderült számomra, hogy ezt nemigen értik meg a helyiek. Mindenki azt mondta, hogy egyedül ne mászkáljak, ne vásároljak, inkább eljönnek velem, majd ők mindenhova visznek stb. De ez persze nem így lett. Már akkor ott az autóban kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mert a tolmáccsal szemben, a tanár azt mondta, hogy az első héten, míg nem aklimatizálódom, majd jönnek értem, s utána majd jöhetek egyedül. De ez sem így lett. Kicsit mondjuk megijedtem, amikor Nurtas azt mondta nekem, hogy szerinte az egyetem egy órás gyaloglásra van a lakásomtól, hogy nagyon bonyolult idejönni busszal (több átszállás), és mivel ez egy kisváros nem lehet térképet kapni a városról... Kezdtem megijedni, de hál' Istennek némi kétellyel fogadtam az állításait, és igazam is lett. Szerencsémre másnap már kaptam egy térképet, azon megnéztem az egyetemet, és megállapítottam, hogy kb. 20 percre van, s a hétvége után, hétfőn már egyedül mentem be az egyetemre a kollégák nem kis csodálkozása mellett. De ezzel jeleztem is a függetlenségem, és ettől kezdve egyedül mászkáltam a városban. 

Amin még az autóban meglepődtem, hogy a kijelölt fordító angol tolmács (!) szakos, negyedéves diák volt, aki ehhez képest rosszabbul beszélt nálam angolul, elég sok alapvető hibával. A tolmács képzést valahogy nem így képzeltem, és kicsit meg is ijedtem, hogyan is lesz majd az órák tolmácsolása. Vegyes volt erről a tapasztalatom aztán. Később többen is fordítottak nekem, nagyon eltérő színvonalon. Megjegyzem a tolmács szakos hallgató, akit végül kaptam, a legrosszabbul, és a legjobban egy külföldi filmklubbokat szervező, már online újságíróként dolgozó első éves MA-s újságíró szakos hallgató (aki nem is volt Oroszországon kívül külföldön). Ő még Nurtasnál is jobban beszélt angolul, aki kint élt az USA-ban fél évig. 

A hosszú egyetemi folyosó

Az egyetem érdekes kontrasztban állt a lakóépülettel, amiben laktam. Nagyon szép, modern felújított épület, (nem túl jól működö) open wifi hozzáféréssel. Elsőre jobbnak tűnt, mint a mi PPK-s épületünk, de aztán láttam, hogy a termekben nincs projektor és számítógép, a tanárok nem is nagyon használnak itt, legalábbis azok, akiket én láttam. 

A bejárati aula a biztonsági őrrel

Az egyetem bejárata az ügyeletesnénivel (piros szalaggal!)

Az első nap végre kicsit többet megtudtam arról, mit is kéne csinálnom. Az óra, ami eredetileg Politics and Journalism volt, végül Tömegkommunikáció és nemzetközi kapcsolatok lett, de megnyugtattak, hogy azt tanítok majd, amit akarok. Mikor kérdeztem, hogy kiket, ez még mindig nem volt teljesen világos, de BA újságírás hallgatókat, ez kiderült. 

Az egyetemről még írok külön blogban, most csak megemlítem, hogy ez első nap rögtön felmentést kaptam az órák alól, mert pedagógus nap volt, és ezért egy tanszéki ünnepséget rendeztek. Ez nagyon vicces volt. Nekem az általános iskolai emlékeim ugrottak be. A diákok kiáltak, verseket szavaltak (nagy átéléssel, pátoszosan), csodálatos beszédeket mondtak a pedagógus hivatás nagyszerűségéről, hálásan megköszönték a tanároknak a fáradtságukat, a férfiak kaptak egy bonbont és csokit, a nők bonbont és virágot :), és többször énekeltek a hallgatók rendes karaoke aláfestéssel (na, ez nem volt egykor a sulimban). Az úttörő stílusú pedagógus napon még engem is egyszer csak fölszólítottak,  hogy akkor most mondjak egy beszédet...
Igyekeztem alkalmazkodni a közeghez, és mondtam pár szót arról, hogy örülök, hogy itt lehetek, és nem csak én fogok tanítani, de én is tanulni fogok tőlük (ezt egyébként komolyan gondoltam, és így is lett!). Az időutazás érzést ez az ünnep is erősítette, és ez a hangulat azt hiszem átragadt egész itteni tartózkodásomra. 

Az ünneplés után kipróbáltam a helyi menzát, ahol mindenféle finomságok vannak. De erről is még írok. Majd elvittek bevásárolni  (amit szerintük csakis velük tudok megfelelően abszolválni, persze azért később sikerült egyedül is), jól jött az autó mondjuk így az elején, mert sokmindent össze kellett szednem a két hétre. Nem volt serpenyőm, azt vettem, meg itt a csapvíz nem iható, úgyhogy nagy 5 literes vizeket szereztem be. 

Nurtason kívül összeismerkedtem egy másik mesterképzésben tanuló hallgatóval, aki szintén kint volt az USA-ban, csak rövidebb ideig, és viszonylag jól beszélt angolul. (Ja, szembesültem vele, hogy a tanszéken senki, de az egyetemen sem sokan beszélnek angolul...) Madina nagyon közvetlen volt rögtön. A tanárok kapacitálták Nurtast, hogy vigyen el engem várost nézni (достопримечательности - nevezetességeket: egykor hogy megjegyeztem ezt az orosz kifejezést, irtó sokat röhögtünk rajta általános iskolás korunkban, és még ma is emlékszem rá!), de láttam az arcán, hogy nem rajong az ötletért, meg értettem, hogy valami olyasmit mondott, hogy dolgoznia kell, de amikor mondtam neki, hogy én nem ragaszkodom ám ehhez, akkor azt mondta, hogy semmi gond, neki ez nem probléma, ez természetes stb. Lassan kezdtem magam kiismerni a kettős kommunikáció rejtelmeiben, amit többször megtapasztaltam itt. :) Aztán megszervezte, hogy Madina és más lányok (a férjükkel! :)!) jöjjenek szintén. Mikor pedig már arról volt szó, hogy akkor hogyan lesz a program, és hogy ő is jön-e várost nézni, akkor azt mondta, hogy valószínű nem. Arra is hamar rájöttem, hogy ez itt azt jelenti: nem, csak nemet mondani nem illik, egy vendégnek főleg nem. 

Az Irtis partja

Végül Madina, egy másik mesterszakos lány és a férje jöttek értem kocsival szombat délelőtt. Itt nem szokatlan, hogy a hallgatók (főleg, ha lányok) házasok. A 26 éves mesterszakos hallgató már 6 éve házas volt, és volt egy 5 éves gyerekük a férjével. A férj elvitt minket a folyópartra autóval, aztán a két lánnyal sétáltam a Napsütéses parkban az Irtis partján, és beszélgettünk. Madina elég gyorsan a "lényegre tért", mikor megkérdezte, hogy én a fiúkat szeretem-e vagy a lányokat. Kicsit furcsa volt ez a kérdés itt Kazahsztánban, és azt mondtam neki, hogy nálunk a második találkozásnál nemigen szoktuk ezt megkérdezni... Aztán kiderült, hogy Madina nagy álma, hogy legyen egy meleg barátja, hogy valaki a fiú barátai közül bejelentse, ő meleg... - és talán abban reménykedett, hogy itt van egy egyedülálló "nyugati" "fiatal" pasi, aki végre talán meleg :) :D 

Az ortodos templom

A római katolikus templom

A séta alatt egyre többet megtudtam az itteni kultúráról: arról, hogy mennyire fontos a család, a gyerek és különösen a fiúgyerek, aki az örökséget továbbviszi... az is kiderült, hogy bár itt békésen egymásmellett élnek a kultúrák, egymás életébe nemigen látnak bele. A két muszlim (nem túl gyakorló) lányt én vittem be először az ortodox és a katolikus templomba. Szinte félve léptek be, mert még soha nem voltak, de mondtam, hogy nem lesz semmi baj, nem is lett :) Én is félelem nélkül léptem be a mecsetbe, persze a dolog pikantériája, hogy oda viszont ők nem léphettek be (legalábbis a központi részbe, hanem a nőknek itt külön terem volt), és engem kértek meg, hogy csináljak fotókat, mert ők csak kívülről az üvegfalon át láthattak be (pl. a csillárt nem látták), úgyhogy egy nyugati keresztényen keresztül szerezhettek először fotót a mecset hatalmas csillárjáról. Izgalmas vallásközi-kultúrközi cucc volt ez az egész. 

Az új, impozáns mecset

...és csillárja. :)

Egyébként a sok szürke épület mellett, a templomok meg néhány kulturális épület (koncertterem, színház) tényleg szép a városban, de még erről is írok külön blogban: Pavlodárról. 

Ezt a blogbejegyzést egy esti pavlodari kaland elmesélésével zárom. Ahogy a korábbi bejegyzésben írtam, Bözse kollégám és barátom nem költözött be egérlyuk lakásába, hanem átjött hozzám, míg hétfőn nem tudott intézkedni, hogy legyen másik lakása. Vasárnap este nekiindultunk, hogy wifit keressünk a városban, mert nekem nagyon kellett volna így három nap szünet után. :) Először egy közeli Black Diamond nevű helyre gondoltunk benézni, de ahogy beléptünk olyan benyomást keltett a hely, mintha a helyi alvilág diszkója lenne, úgyhogy húztunk is kifelé. Elindultunk a belváros felé, ahol emlékeim szerint volt egy nagy bevásárló központ, hátha ott találunk wifit. Jó sokat gyalogoltunk, és nem tudtam pontosan, hol is van az a bevásárló központ, úgyhogy kicsit elkeveredtünk, és ránk is sötétedett. Láttunk egy-két esküvős helyet, próbáltuk megkérdezni, hogy hol van wifi vagy bevásárló központ, de nem jártunk sikerrel. Aztán két fiatal lányt szólítottunk meg, akik nem beszéltek angolul, de minden módon próbáltak nekünk segíteni. Jöttek velünk, hogy mutassanak egy helyet, ahol van wifi (ez jellegzetes, Magyarországon az emberek elmutogatják, hogy mi merre van, amit egy külföldi keres, de nem jönnek veled, kísérgetnek általában; itt több ilyen élménye volt mindkettőnknek, hogy az emberek jönnek az idegennel, mutatják az utat, kísérik) Amikor zárva volt a hely, amire gondoltak eredetileg, akkor másokat megkérdeztek az utcán, telefonáltak, hívtak volna taxit is nekünk, hogy úgy találjunk wifit stb., s végül még azt is felajánlották, hogy menjünk az egyikőjük lakására, ott van wifi (mindezt kézzel-lábbal és oroszul), de aztán egyszer csak, mikor mi épp ezt az utolsó felajánlást utasítottuk el, merthogy ezt azért már mégse... egy középkorú nő megszólított minket angulol, hogy segíthet-e. Épp ott volt a buszmegállóban Pavlodar egyik középiskolai angol tanára. Pompás. És tudott is egy helyet, ami a közelben volt: egy Riviéra nevű pizzéria, ahol volt wifi. Eljött velünk a bejáratig nagyon kedvesen, és aztán mi bementünk. Kellemes hely volt, ahol végül rendeltünk pizzát és italt. Élő zene volt, két srác gitározott, ami (megintcsak aztán kiderült számomra) elég megszokott itt, még egy ilyen kis helyen is, mint ez a Riviéra. Elég hamar látványossága lettünk a helynek, mert kipakoltuk laptopjainkat, és e-maileztünk, skype-oltunk stb. a pizza mellett egy-két órán át. Egy fiú többször eljött mellettünk, és mindig ránkmosolygott, majd köszönt, végül megkérdezte honnan jöttünk, majd, hogy mi is Magyarország fővárosa. Végül le is ült mellénk, és elkommunikáltunk oroszul arról, hogy mi mit csinálunk itt, meg hogy ő orvos, és Omszkban végzett. Aztán még az is kiderült, hogy az egyik lány, akik segíteni akart nekünk, az az ő felesége. Miután befejezte velünk a társalgást visszaült a barátokhoz, akiknek beszámolt a két különös külföldiről. Az látszik itt Pavlodárban, hogy a külföldi mint a fehér holló, az, aki meg olyan külföldi, aki nem tud (igazán) oroszul, na az aztán a csudabogár. 

Ezutána bejegyzés után már nem időrendben fogok haladni, hanem tematikusan mutatom be az élményeket: az egyetem, Pavlodár a város, az itteni hagyományok és szokások, a kaja, multikulti... Hogy fölkeltsem az érdeklődést már szinte mindegyikből elhintettem némi infót ebben az első két bloban, úgyhogy a kedves olvasók várhatják, hogy kifejtsem. A türelem pedig rózsát... 

Astana és megérkezés Pavlodarba

Úgy érzem, olyan egyedi élményben van itt részem Kazahsztánban, hogy le kell írnom az élményeimet részletesen, több blogbejegyzésben. Tanítani jöttem ide az egyetemre, egy észak-keleti távoli városkába Pavlodarba (az orosz határhoz közel: a legközelebbi orosz nagyváros Novoszibirszk!). Egy érdekes világba csöppentem. 

Már az idefelé út is érdekes volt, sőt kezdhetném az előkészületekkel, a lassú ügyintézés izgalmas történetével (pár nappal a végleges indulás előtt kaptam meg a repülőjegyemet csupán a pontos időpontokkal), azzal, mennyire nem tudtam felkészülni az utazásra, de ennyire részletekbe nem megyek bele inkább. Tehát jöjjön az utazás és megérkezés története. 

Frankfurton át repültem. Az Air Astana élménye - utólag úgy érzem - mintegy elővételezte a kazahsztáni tapasztalatokat. Érdekes egyvelege volt a modernnek (a modern luxusnak) és a rozogának, a rendnek és a lazaságnak. Egyrészt a repülőgépen kaptunk egy kis tisztálködó szettet fogkefécskével :), párnákat és takarókat, az étel pedig bőséges volt és nagyon finom, lehetett többféle zenecsatornát hallgatni, és egy filmet vetítettek a közös képernyőn. Másrészt a gép láthatóan régi volt, a fel és leszálláskor a karosszéria (vagy hogy hívják ezt a repülőgép esetében) olyan tartós, hangos, zúgó-rezgő hangot adott ki, hogy az ijesztő volt. A székem karfája lefegett, és néha kipattant a helyéről. Szorongató érzést keltett az is, hogy a fedélzeti magazin hátulján fel voltak sorolva nagyon szigorúan az elfogadhatalan viselkedésformák. A felsorolásban egymás mellett szerepelt a mobiltelefon használata és a gép elleni terrortámadás, az utasokat zavaró bármilyen magatartással, s ezekre vonatkozóan együttesen fenyegették meg az utast a legsúlyosabb büntetésekkel. Ehhez képest, még soha nem láttam más gépen, hogy utas a felszállás előtt közvetlenül a kifutópályafelé gyorsan haladó gépen simán ordítva telefonált (merthogy zúgott a gép rendesen, mint írtam), s erre a légikísérő csak kedvesen figyelmeztette, hogy már ezt talán nem kellene most. Egyébként ez volt a legjellegzetesebb: mindenki nagyon kedves volt. A légikísérők és a mellettem utazó helyi lakos is, aki elmondta, hogy jutok be a városba, és még a telefonszámát is megadta, ha bármire szükségem lenne. A légiutaskísérőkre nézve a régi szovjet idők jutottak eszembe, kicsit a Malév is, és valahogy otthonosan éreztem magam hirtelen, amolyan gyerekkori otthonosságérzéssel. "Szerintem, én itt jól fogom magam érezni!" - ezzel az optimista gondolattal repültem Astana felé. 

Az asztanai reptér

Astana igazából nem nagy város, nagyon kicsi reptérrel. Mivel volt szinte egy teljes napom, ezért úgy döntöttem bemegyek a városba. Azt rögtön láttam, hogy itt angolul senki nem tud. A csomagmegörzőben, az információs pultnál, a büfében mindenki csak oroszul tudott (na jó, az infópultnál adtak valakit telefonon, aki elmondta angolul, hol van a buszmegálló, és hogy tudok jegyet venni rá). A belváros 15-20 percnyire van a reptértől, és helyi járat visz oda, mindössze 60 tengéért (ami olyan 100 forint), úgyhogy megérte bemenni a városba (nehogy valaki taxit fogjon 3000 tengéért!). Már csak az élményért is: a busz olyan mint nálunk 40 éve; a jegyet a buszon lehet megvenni a jegyet adó nénitől, aki egy körbecsavart szalagról tépi le a következő papírdarabkát, és szervezgeti hova üljenek az utasok, ki adja át kinek a helyét. A belvárosba érkezés elég egyértelműen felismerhető. A reptérhez közel lepukkant házak páremeletes társasházak állnak, bent a belváros csillogása ezzel szemben nagy kontrasztot ad. 

Asztana (no, most így magyarosan írtam) belvárosa (pontosabban újvárosa, mert mint megtudtam az eredeti központban még mindig a régi falusi jellegű házak vannak), építészetileg kétségtelenül érdekes, jól megtervezett. Volt egyfajta Dubai feelingem azért (ami nálam nem igazán pozitív): ízléses, szép, arányosan felhúzott és érdekes, színes épületegyüttes a belváros, de van benne valami antipatikusan magamutogató és grandiózus. A színek tetszettek. A kék különösen, ami itt is jellemző Pavlodárban az új épületeken. A formák is magukkal ragadóak, fantáziadúsak. 

Asztanai utcakép

A repülőgépen a segítőkész utas két látnivalót ajánlott különösen, ami két bevásárlóközpont volt (ez nekem persze elég különösnek tűnt, de aztán a várost látva értettem kb. miért). Az egyiket hatalmas áttetsző kúptető fedi be, van egy vidámparki szabadesés torony a közepén, tele drága üzletekkel, sokféle kajáldával, és felső szintjén van egy uszodája, ami homokos tengerpart mintára van kialakítva. Előtte videó ment az ott rendeztt White Partyról. Ezt látva azt gondoltam, nagyon is Európában vagyok. A plázák food courtjában azt láttam, hogy a helyi ételeket adó kajáldákat kedvelték jobban az emberek, és én is azt kóstoltam meg (megtanulva máris mi oroszul a csirke), és nem a Burger Kinget. Máris fölfigyeltem arra, ami jellemző mindenhol, itt Pavlodarban is: hogy rengeteg biztonsági őr van. Ez bennem furcsa érzéseket kelt, ellenőrizve, felügyelve érzem magam, miközben el tudom képzelni, hogy a helyiek számára az őrök jelenléte egyfajta biztonságot jelent. Bennem a rendőrállam képét idézi fel a sok őr, akik ráadásul a nálunk inkább katonákhoz vagy rendőrökéhez hasonló szürkés egyenruhában vannak. A biztonság és ellenőrzés konkrét megnyilvánulását is megtapasztalhattam. Az elnöki palota környékén sétáltam. A palota elvileg valami kulturális központ, gyakorlatilag egy óriási épület, amit hatalmas elkerített park vesz körül. Ráadásul az elnöki palotához két hatalmas négy sávos út vezet, ami a kert bejáratába torkollik, ami pedig be van zárva. Ez azt jelenti, hogy az autók nem közelíthetik meg ezt a kaput, tehát van egy négy sávos út, egy hatalmas házfal diadalíve alatt (mint nálunk a Madách téri épület csak fehérben), ami tök üres, és a bezárt kerítésbe ütközik. Elég bizarr, és bennem alapvetően a Ceausescu-féle Bukarestet idézte fel, nem tehetek róla (ha nem is láttam még élőben). 

A négysávos út a kapuhoz

Az ominózus elnöki palota

No, szóval az elnöki palota kerítése mellett van egy szép sétány padokkal, fákkal, és egy nagy folyószerű veszi körül félkörben a palotát, ahol ez a sétány megy. Én naív turistaként ugyan láttam, hogy itt a madár se jár (de ez mondjuk kb. az újváros egészére igaz volt), de azt gondoltam, hogy sétálgatok egyet arra. Az feltűnt, hogy rengeteg rendőr állt és járkált mindenfelé, de hát gondoltam, ez a dolguk, ez az elnöki palota. Aztán az egyik megszólított, én kedvesen rámosolyogtam, és mondtam, hogy nem értem mit mond (azt hittem, kérdezte, hogy keresek-e valamit), és mentem tovább. Ő azonban megszólított, és nagy nehezen elmondta, hogy adjak neki dokumentet. Aztán elkérte a táskám, és meg kellett neki minden szögletét mutogatnom. Lassan szembesültem vele, hogy itt komoly ellenőrzésnek vagyok kitéve, és valami gyanús személynek néznek, aki ki tudja mire készül az elnöki palota környékén. A rendőr elővetette a vitaminjaimat, megkérdezte mik azok, gyanúsan vizsgálgatta őket (gondolom droggyanúsak voltak, vagy nem tudom). Közben megérkezett egy kollégája is. Próbálta kérdezni, hogy mit csinálok itt, én meg minden régi orosz tudásomat elővéve próbáltam elmondani, hogy csak egy ártatlan egyetemi oktató vagyok Magyarországról. Megkérdezte, hol van Magyarország, Amerikában? Meg megkérdezte, hogy van-e feleségem, netán gyerekem. Csodálkozott, amikor mondtam, hogy nincs, majd a rendőrtársával röhögcséltek az útlevelemben lévő magyar szövegen, és valamiféle halandzsával próbálták utánozni. Bizarr helyzet volt az egész. Aztán elengedtek, és azt mondták, hogy sétálhatok itt, de nem a fönti sétányon a kerítéshez közel, hanem lentebb a folyóparti részen. De akkor én már nem akartam annyira sétálni, hanem inkább messzire távolodtam mielőbb a jól védett elnöki palotától, hogy ne találkozzak újabb szigorú és vicces rendőrökkel. Büszke voltam magamra, mert az elnöki palota közeléből rájöttem, hogy jutok el egy másik buszjárattal a repülőtérre, anélkül, hogy vissza kellett volna mennem a messzi megállóhoz, ahol eredetileg leszálltam befelé jövet. Egyébként a 10-es és 12-es busz jó, ha netán valaki mostanában arra járna. :) 

A repülőtéren épp elkaptam az odaérkező Belorusz elnök gépét (este láttam a kazah híradóban, hogy ő jött): nagy rendőri készülség volt, piros szőnyeg, és minden, ami kell. Különösen a tányérsapkás rendőrök vagy katonák ragadtak meg, és keltettek bennem nosztalgikus érzéseket. :) A repülőgépünk ugyanúgy szinte teljesen üres volt, mint a Frankfurt - Asztana járat, sőt még inkább: az első pár sort töltöttük föl, de ez nem mindig van így. A kollégám teli géppel jött mindkét vonalon. Rövid repülés után egy szép kört leírva érkeztünk meg Pavlodár repterére, ahol az igazi, autentikus, hatalmas, végtelen kazah sztyeppe fogadott. Nagyon tetszett. Ha hinnék az ilyesmiben, akkor azt mondanám, hogy azért ragadott meg annyira, mert az őseim vére ideköt, ők is valami ilyesmit élhettek meg sokáig... :) 

Sztyeppe a belorusz géppel

A repülőre szállva felfedeztem, hogy az előttem beszálló utasnak magyar útlevele van, s mivel tudtam, hogy többen jövünk ide az ELTE-ről, rögtön rájöttem, hogy ő is oktató kolléga. Beszélgettünk valamennyit, de aztán a reptéren szét is váltak az útjaink. A megérkezésünkkor egy mosolygós nő fogadott minket, vagyis a kollégát, aki nem beszélt angolul egy szót sem, és oroszul próbálta magyarázni, hogy akkor most a kollégának vele kell mennie, de rólam nem tud. Aztán egyszer csak megszólított egy fiatal srác angolul, és kérdezte, hogy professzor vagyok-e Budapestről, majd bemutatott két férfit, akikről kiderült, hogy a tanszékvezető és az egyik tanár voltak a tanszékről, ahol tanítani fogok (ekkor derült ki számomra, hogy az újságírás (Zsurnalisztika) tanszéken fogok oktatni. A másik magyar kolléga el is tűnt, és mint megtudtam, az oroszul nem tudó hölgy elvitte a lakásba, következő reggel bement az egyetemre, megtalálta a termét, és megtartotta az első óráját. Mikor a következő nap találkoztam vele dél körül, még nem is evett... Nekem határozottan jobb dolgom volt. A tanszékvezető jött elém egy másik tanárral, és még tolmácsom is volt. A fiatal diák, Nurtas, jól beszélt angolul. Mint kiderült az USA-ban tanult fél évig, és nagyon kommunikatív is volt, rögtön mesélt az egyetemről, kérdezett rólam. Én igyekeztem megtudni végre, hogy pontosan kiket is fogok tanítani, de még mindig nem kaptam választ. Annyit megtudtam, hogy újságírás-tanulók, de Nurtas kijelentése, hogy "reméljük sikerül majd minél több érdeklődő diákot összegyűjteni", nem hangzott jól. Az is elég világos lett, hogy a hallgatók nagy része nem tud angolul, úgyhogy fordítással fog majd menni a tanítás. 

A városba érve láttam, hogy egy "Miskolc-szerű" szürke, leginkább panalekből és széles utakból álló város Pavlodar. Azt hittem, valami hotelben, vagy apartmanokban leszünk elszállásolva, de tévedtem. Elég ijesztő volt, ahogy megérkeztünk egy sáras földútra kanyarodva egy számomra abszolút lepukkantnak tűnő házhoz, és gyorsan kiderült számomra, hogy az egyetem a város különböző pontjain foglalt szállást normál lakásokban az ideérkező tanároknak. A társasházba belépve mégjobban megijedtem: büdös volt, a lépcsőház lerobbant és koszos. Nálunk a legslumosabb részeken lehet még ilyeneket látni, de mint később láttam, itt ez a standard (társasházilag). Ahogy felfelé haladtunk a lakás felé, egyre ijesztőbb lett a dolog. A lakáshoz egy sötét, villany nélküli folyosó vezetett, ráadásul az ajtók mind sötét fémajtók voltak a házban (az enyém is)... az egésztől Tarkovszkij Stalkerjében éreztem magam. Ahogy kinyílt az ajtó, már a szívem a torkomban dobogott, a kontraszt azonban nagyon erős volt. A lepukkant folyosó és fémajtó mögött egy elsőre luxuslakásnak kinéző hely fogadott. Hatalmas, két hálószobás, majd 100 négyzetméteres lakás, 3 tévével, egy óriási külön konyhával. Soha életemben nem éltem ekkora helyen! :) Ráadásul volt egy jakuzzi és egy szauna is a lakásban :) Megkérdeztem, hogy én leszek-e itt egyedül? Rájöttem, hogy nem az lesz, mint amire számítottam: valami közös appartmanház-szerűség, ahol többen lakunk, vagy hotel, hanem egy önálló lakás, ahol nekem kell főzni, mosni, takarítani, tehát élni 20 napig önállóan, egyedül. Ez részben tetszett, részben nem... A fogadóim megkérdezték, hogy elvigyenek-e vásárolni, de mondtam, hogy sok kaját hoztam otthonról, úgyhogy ott hagytak azzal, hogy holnap 10-kor értem jönnek, és megyünk az egyetemre. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem mindenki volt ilyen szerencsés lakásügyileg. Egy másik kollégám egy egérszagú lyukat kapott, ahonnan el is jött rögtön, és nálam héderezett, míg ki nem harcolt egy másik, jobb helyet. És azt is rögtön meg kell említenem, hogy a nagyságán kívül azért az én lakásom se volt olyan luxus. A szaunában az elektromos kályha megrázott, mikor próbáltam beindítani, úgyhogy nem bántottam többet, a jakuzzis zuhanyzó nem működött (egy ideig kétségbeesetten azt hittem még melegvíz sincs, de aztán rájöttem, hogy az ellenkező irányba kell működtetni a melegvizet :)!), fűtés nem volt, miközben kint éjjel már mínuszok voltak itt (aztán pár nap múlva bekapcsolták, de nem ment jól, mert még légteleníteni kellett a radiátorokat, de végül lett jó fűtés, igaz a régi vasradiátorokon nem lehet állítani a hőfokot), és internet sincs. Ez utóbbi különösen kellemetlen volt az első napokban. Aztán kaptam egy USB stickes mobil internetet. Persze egy nappal később, mint ígérték (ahogy a fűtés is egy nappal később lett bekapcsolva), de ez itt valahogy így működik, egy idő után rá kellett jönnöm. Senki nem siet semmivel, sehová... Ennek megvannak a pozitív oldalai is. 

A hatalmas lakás

A környék

Az erkély

A "tarkovszkiji" folyosó

Az internet külön kálvária volt. Megkaptam a sticket, de nem tudtam, hogy kell aktiválni. A kis társalgási szótárammal próbálkoztam felderíteni, mi van ráírva oroszul a stick papírjaira, aztán hamar rájöttem, hogy nincs pénz a modemen, és ezért nem működik. A következő nap segítséget kértem az egyetemen, és végre feltöltöttem a SIM-kártyát. Egy nap után azonban este egyszer csak lemerült a netem (nagyon örültem neki, mondanom sem kell), pedig nem használtam több gigabájtot, mint ami rá volt írva (elvileg 5 gigabájtot lehet venni 2000 tengéért /1 tenge 1,4 forint/). Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy mi a baj. A SIM kártyával feltöltve sima telefonként működött, és a sajátos internetszolgáltatás nem volt aktiválva rajta, így olyan volt, mintha kártyás telefonnal használtam volna netet. Végre mire erre rájöttem, mit is kellene csinálni, megkértem Nurtast (akivel addigra már jól összebarátkoztunk), hogy menjünk el egy Tele2 központba (ilyen márkájú a mobilnet), és aktiváltassuk az internetcsomagot. Ez összejött, úgyhogy most van netem, de mivel mobilnet, és a térerő a lakásban változó, hát néha van, néha nincs. Elég bosszantó, ahogy újra és újra elmegy... De legalább van valamennyi. Az egész helyzet meg alapvetően jól beleilleszkedik abba az érzésbe, hogy itt visszamentem az időben. Az internet tekintetében persze ez nem olyan régi idő, de sok más tekintetben tényleg időutazásnak élem meg az itteni létet, és ez érdekes inkább mint bosszantó... :)

Amire gyorsan, már az első nap rájöttem, hogy itt nagyon nagy szükség lesz az orosztudásom felelvenítésére (s a kis társalgási zsebkönyv nem sokat ér), és amint lett netem, le is töltöttem pár orosz cuccot, könyvet, szótárat stb. Már a telefonomon is van orosz billentyű és orosz szótár applikáció. És elég sokminden vissza is tért a sok éves orosz"tanulás" éveiből. (A tanulás tényleg idézőjelben értendő. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akinek még kötelező volt... nemigen tanultuk, de azért ragadt rám az órákon valami :)!) Most gondoltam bele, hogy negyedikes koromtól tanultam, ami azt jelenti, hogy 9 éven át... Hát utólag azt hiszem, sajnálom, hogy nem tanultam meg... :), de majd most! :D

A másik dolog, amit szintén az első nap megtapasztaltam, hogy az emberek nagyon segítőkészek. Nurtas el is mondta, hogy a vendég náluk olyan mint a király, és ezt meg is mutatta. Megadták ő is és a tanár kolléga is a számukat rögtön, és este később fel is hívott Nurtas, hogy mi újság, minden rendben van-e... A vendégszeretetet és segítőkészséget még nagyon sokszor megtapasztalhattam. 

Hú, hát ez még csak a megérkezés, és már ennyit írtam róla. Pedig ez még csak a kezdet... :)

De folytatása következik. És képek majd lesznek még bőséggel! :)